3. Semmi nem jó

Itt az új feji^^ Remélem tetszeni fog:P Várom a komikat :) Most nem leszek egy darabig, mert nyaralni megyek^^ (Blanka várlak Bogláron(L)) Ez a feji jó hosszú lett^^ Nem tudtam abbahagyni:P



Rám vetette magát a szörnyeteg. Ajkát a nyaki ütőeremhez tapasztotta, és szívni kezdte a véremet. Szörnyű érzés volt. Rögtön kijózanodtam. Tudtam -legalábbis akkor ezt gondoltam-, hogy a lény, a vérszívó meg fog ölni. Itt a vég-gondoltam. Még utoljára annyit mondtam: "Szeretlek, Aaron, kérlek, bocsáss meg." Üvölteni akartam, de csak suttogásig jutottam. Rettentő volt, éreztem, hogy ez a valami hogyan szívja ki belőlem a vért, ezáltal az életet is, az utolsó cseppig. Ahogy fogyott a vérem, úgy fogyott belőlem az élet is. Féltem. Nagyon féltem. Mikor a szívem már az utolsó dobbanásához közeledett, a szörnyeteg lerepült rólam. Meg voltam győződve, hogy halott vagyok. Bárcsak meghaltam volna. Jobb lett volna. Vagy legalábbis könnyebb. Valaki a kezébe vett, és rohanni, sőt suhanni kezdett velem. Éreztem a levegő áramlását körülöttünk. Nem tudtam kinyitni a szemem, így nem tudtam, hogy hol vagyok. Egyszer csak megálltunk. A földön landoltam. Hideg és kemény helyre tett le a megmentőm. Ám amikor földet értem, rögtön fájdalom hasított a szívembe, és ez csak terjedt, míg a testem minden porcikájába el nem ért. Szenvedtem, fájt mindenem, de nem tudtam se megmozdulni, se beszélni.
-Sajnálom. Elkéstem. Ennek nem így kellett volna történnie, de nem tudtam már mit tenni. Sajnálom. Bocsánat.-kántálta az angyalhangú idegen. -A nevem Tom. Thomas Madison. Én egy vámpír vagyok, és most már te is. Vagyis leszel. De majd ha átváltoztál mindent elmesélek.-folytatta, hangja szánakozó volt.
MICSODAA??? ÉN?? VÁMPÍR??? Nanee vámpírok nem léteznek.-akartam válaszolni, de a fájdalomtól megszólalni sem bírtam. Ez az érzés semmihez nem hasonlítható. Nem olyan, mint egy fejfájás, vagy egyéb fájdalom. Ez annál sokkal rosszabb volt. Nem tudtam megmozdulni. Testem merev volt, miközben belül semmihez sem hasonlítható fájdalom kínzott. Egy idő után belső fájdalmam szűnni kezdett, azonban mozdulni még mindig nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mióta fekhettem ott, mire ez a szörnyű érzés teljesen megszűnt, és elernyedt tagjaimat újra meg tudtam mozdítani. Fokozatosan tértem magamhoz. Először a szememet nyitottam ki, aztán beszélni tudtam, majd az ujjaimat mozgattam, így nyertem vissza önmagam. Az tűnt fel legelőször, hogy nagyon tisztán láttam, pedig sötét volt. Körbenéztem, és rájöttem, hogy egy bányában vagyok.
Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Sötét volt, mégis tisztán láttam. Minden porszemet tisztán érzékeltem, a fejem felett lévő sáros plafont tökéletesen ki tudta venni "új" szemem. Mindent. Rájöttem, hogy nem csak a látásom lett élesebb, hanem a hallásom is. Valaki ül mellettem nagyjából másfél méterre. A légzése egyenletes.
-Segítség!-üvöltöttem, mikor rájöttem, hogy megint tudok beszélni.
-Nyugalom, semmi baj. A nevem Tom. Nem akarlak bántani.-nézett rám az ismeretlen srác . Majd a kintről beszűrődött zajokra figyeltem. Körülbelül öten a közelben a nevemet kiabálták. Az egyiket megismertem. Aaron. A hangja fáradt volt, és zokogott. "Itt vagyok, szerelmem."-akartam neki visszakiabálni, de valószínűleg nem lett volna bölcs döntés, ha igaz, amit Tom mondott. Aztán autók zajára lettem figyelmes. Hallottam, ahogy a távolban a kerekek hogyan csikorognak a nedves talajon. Mindent tisztán hallottam és láttam.
-Mi történt?-kérdeztem.
-Megtámadott egy vámpír.-suttogta.
-Tessék?? Vámpírok nem is léteznek. Most csak viccelsz. Ez egy nagyon ízléstelen poén. És most légy szíves, és mondd el az igazat.
-Ez az igazság. Sajnálom.-felelte, miközben lesütötte a szemét.
-Kizárt!!-üvöltöztem teljesen kikelve önmagamból.-Ez csak egy rossz álom. Hamarosan fel fogok ébredni.-próbáltam magamnak bemesélni, de a lelkem mélyén én is tudtam, hogy ez nem igaz. Közben a görcsbe rándult izmaim ellazultak, és újra tudtam mozogni. Felemeltem az egyik kezemet, és megfogom vele a másikat. Olyan volt, mint egy szikla selyemmel beborítva. Furcsa érzés.
-Figyelj, mindent elmagyarázok, amint újra önmagad leszel.
-Ha igazat mondtál, akkor én már soha nem leszek önmagam-feleltem szomorúan. Szépen lassan az egész testemből eltűnt a merevség, így fel tudtam állni, ekkor odajött mellém Tom, megfogta a kezemet:
-Hadd segítsek.-mosolygott kedvesen, amitől rögtön zavarba jöttem.
-Köszönöm-feleltem, és elpirultam.
Szemügyre vettem közelebbről. Annyira jól nézett ki. Maga volt a megtestesült Adonis. Jézusom, nézhet ki így egy ember? Nem gondolhatok ilyesmikre, nekem van barátom. De akkor is. Kizárt, hogy közönséges halandó legyen. Ennyire senki nem lehet... szexi.
-Igazat mondtam.
-Tessék?-rántott ki elmélkedésemből.
-Vámpírok vagyunk.
-Mi történt?-kezdtem elhinni amit mond, ugyanis egy ember nem lehet ennyire gyönyörű. Jobban szemügyre vettem. Bőre hófehér, szeme arany színű volt. Természetfeletti. Gyönyörű. Nem. A gyönyörű kicsit sem fedi a valóságot. Inkább hasonlított egy istenre, mint emberre. -Megtámadott téged egy vámpír, megharapott, de nem volt ideje teljesen kiszívni belőled az összes véredet, mert leszedtem rólad, és megöltem. Nyugi, most már nem bánthat.-mosolygott bátorítóan.-Megöltem, aztán visszamentem hozzád, idehoztalak, láttam, hogy nem tudom kiszívni a mérget, így átváltoztál.
Hallgattam amit mond, próbáltam felfogni, de sehogy sem tudtam visszaemlékezni a történtekre. Egy vámpírnak vannak feladatai? Embereket kell ölnöm mostantól? Csak azt ne! Legyet sem tudnék leütni, nem hogy kiszívni egy ember vérét, és ezáltal az életét.
-Ami azt illeti... egy vámpírnak nincsenek különlegesebb... feladatai. A másik kérdésedre azt tudom mondani, hogy nem feltétlen kell embereket ölnöd. Én sem ö...
-Állj! Azt mondtad, hogy az előző kérdésemre. Meg sem szólaltam. Ezekre csak gondoltam. Te... gondolatolvasó vagy?
-Én? Nem. Vagyis eddig nem voltam az. Ebben biztos vagyok.-felelte tétován.
-De akkor hogyan tudtál válaszolni azokra a kérdésekre, amiket nem is mondtam ki hangosan? -Fogalmam sincs. Olyan volt, mintha beszéltél volna.
-Nem értem. Fordult már ilyen veled elő?
-Nem, nem igazán. Sőt soha. Ilyenről még nem is hallottam létezésem során.
Létezése során? Vajon mióta vámpír?
-128 éve.-felelte ismét ki nem mondott kérdésemre.
-Én...én...én.. most sem szólaltam meg.-dadogtam.
-De én hallottam. Azt kérdezted, hogy mióta vagyok vámpír.-felelte higgadtan.
-Igen, de csak gondolatban. Nem beszéltem. Komolyan.
Ebből még bajok lesznek, ha hallja a gondolataimat. Felnéztem rá, és észrevettem, hogy nagyon koncentrál. Vajon mire?
-Mit mire?
-Te tényleg hallod a gondolataimat?
-Ezek szerint csak a kérdéseidet. Mert csak annyit hallottam, hogy "vajon mire?" és feltételezem, volt előzménye is.-mosolyodott el a végére.
Micsoda megkönnyebbülés. Az elég nagy szívás lett volna, ha hallja, hogy mit gondolok róla. Nekem barátom van, akivel imádjuk egymást. Nem fantáziálgathatok egy idegenről. Mikor mehetek vissza Aaronhoz és a családomhoz? Biztos nagyon aggódnak. Tom lesütötte a szemét. -Hallottad amit gondoltam, igaz?
-Igen.
-Mennyit hallottál?
-Csak egy kérdést. Aaron a barátod?
-Igen.-suttogtam.-Mikor mehetek vissza a családomhoz? Szerintem már nagyon aggódnak. -Attól tartok soha nem mehetsz vissza hozzájuk.
-De hát miért nem mehetek vissza a családomhoz?
-Mert te már vámpír vagy, és félő, hogy megölnéd őket. Ja, és nem mellesleg ők nem is tudhatnak arról, hogy te mi vagy.
Nem tudhatják? De akkor hogy...?
-Velem kell maradnod. Vagyis választhatsz mást is... aki olyan, mint mi... ha nem szeretnél velem maradni.
16 évesen vége az életemnek? Nem mehetek többé emberek közé?
-De mehetsz. Csak senkinek nem mondhatod el az igazságot.
-Mehetek emberek közé, de nem lehetek a családommal?
-Pontosan. Ez túl veszélyes lenne számukra. És számodra is.
-Mióta vagyunk itt?
-Két napja.
-Már biztos, hogy keresnek.
-Igen, és a nyomodban vannak, tehát ha úgy döntesz, hogy velem maradsz, akkor indulnunk kellene.
-El sem köszönhetek tőlük?-kérdeztem szomorúan.
-Attól tartok nem. Rá akarnának beszélni, hogy maradj, azt meg nem lehet érthető okok miatt. Sajnálom.
Őszinte volt, és tudtam, hogy igaza van. El kell innen tűnnöm. El kell felejtenem a családomat, a barátaimat, és az egész emberi életemet. Szomorú voltam. És rettenetesen gyötört a lelkiismeret, sőt, mind a mai napig gyötör. Ez a történt-ha jobban belegondolunk- tele van "ha"-val. Mi lett volna, ha reggel otthon maradok? Valószínűleg semmi, mert nem lett volna okom maradni, kivéve a rossz érzést, ami kerülgetett, de sosem voltam babonás... Mi lett volna, ha sírógörcsöm után Aaron hazavisz? Bizonyára otthon ülnénk a kanapénkon, és smárolnánk. Erre a gondolatra összeszorult a gyomrom. Soha többé nem csókolhatom meg az életem értelmét. Vagy mi lett volna, ha nem veszünk össze a pasimmal? Tuti, hogy akkor minden rendben lett volna, nem történt volna meg ez a "baleset". Sosem hoztam racionális döntéseket, kár azon rágódnom, hogy mi lett volna, ha... Biztos voltam benne, hogy hallotta az összes kérdést a fejemben, de nem válaszolt, tudta, hogy nem várok választ.
-Indulhatunk?-kérdeztem összeszorított fogakkal, és megpróbáltam elfojtani a könnyeimet. -Szerintem várjuk meg míg besötétedik. Előnyösebb. Különben is... már alkonyodik. Nem kell sokáig maradnunk.
-Rendben. Köszönök mindent.
-Ugyan. Mit köszönsz? Nem tettem semmit.
-Dehogynem, megmentetted az életemet.-ekkor már leplezetlenül zokogtam.
Felpattant, és negyed másodperc alatt ott termett mellettem és megölelt. Jólesett. baráti ölelés volt. Tudtam, hogy innentől kezdve sok időt fogunk együtt tölteni. Nem tudok még pasiként gondolni rá, túl korai lenne. Egyelőre barátra van szükségem, és ezt Tom is pontosan tudta. Nem tudom, hogy meddig állhattunk ott, miközben az ingét markoltam, és közben bőgtem, de egyszer megszólalt:
-Szerintem indulhatunk, elég sötét van. Jobban vagy?
-Igen, köszönöm, mehetünk.
Ez volt a végszó. Szépen lassan elindultunk a kijárat felé. Ugye most nem fog szélsebesen elfutni? -Te is tudsz olyan gyorsan futni, sőt, gyorsabban is, mert te még újszülött vagy-válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
-Biztos?-hitetlenkedtem.
-Persze, na gyere, de ne hagyj itt. Útközben vadászunk is, rendben?
-Én nem tudok vadászni.
-Dehogynem. Ösztönös, hidd el.
-De én nem akarok embereket ölni.
-Én sem. És nem is teszem, ugyanis csak állatokra vadászom.
Nem kérdezősködtem tovább, hanem elindultam, és láttam, hogy utánam jön. Elkezdtünk rohanni. Igaza volt. Gyorsabban futottam, mint ő. Csak néztem, hogy rohannak mellettünk a fák. Megdöbbentő volt... és ironikus.
-Na? Hogy tetszik?
-Irtó izgi. Nagyon jó érzés. Valahogy... mintha megnyugtatna.
Elmosolyodott.
-Nem akarsz vadászni?
-De. Hogy kell?-néztem rá kíváncsian.
-Igazán egyszerű. Csukd be a szemed, és szagolj bele a levegőbe.
Úgy tettem, ahogy kért.
-Mit érzel?
Rengeteg mindent éreztem egyszerre...

2. Valami nincs rendben

Itt a második fejezet, szerintem gyorsan összehoztam :P Várom a komikat. :)


1992. március 21. Egy szokványos szombatként indult. Reggel 8-kor keltem, de valami nem hagyott nyugodni, éreztem, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy valami történni fog, de elhessegettem a rossz gondolatokat, és lementem reggelizni, felöltöztem, elmentem a legjobb barátnőmhöz, Ashleyhez, hogy később együtt mehessünk Ryanhez, az egyik barátunkhoz, aki akkor ünnepelte 16. szülinapját, és kitalálták, hogy az egyik bányató közelében legyen a buli, mert a szülei nem engednek be egy csapat tinédzsert a házukba. Mondjuk ezt meg is tudom érteni.
Elindultam biciklivel Ashleyhez. Valami nem hagyott nyugodni, de megfogadtam, hogy nem ronthatja el semmi a kedvemet. Szép idő volt. Sütött a nap, és 24-25 fok lehetett. Halásznadrág és póló volt rajtam, meg a kedvenc napszemüvegem, amit a húgomtól, Annie-től kaptam születésnapomra. Szerettem a húgomat, két év volt köztünk, sosem veszekedtünk, és egy csomó mindent együtt csináltunk, ő volt az egyik legjobb barátnőm, feltétel nélkül megbíztunk egymásban. Elválaszthatatlanok voltunk. Annie nagyon érett volt a korához képest, rengeteget olvasott, imádtam, és őt sajnáltam legjobban...
Mikor odaértem Ashhez hármat csöngettem, -ez volt a jelünk- ő nyitott ajtót, és sikítva ugrott a nyakamba.
-Szia, Ash! Én is örülök. Mi történt? Mitől vagy így feldobva?-kérdeztem vigyorogva.
-Randizni hívott Sam!!-visította.
Samuel Charles. Ashley legjobb barátja volt, bárhova mentünk velünk jött (kivéve a Plázát, és a "csajos" helyeket.) Ash egyszer elmondta, hogy szerelmes Sambe, kérdezte, hogy mit tegyen, én azt javasoltam, hogy vallja be neki, de a srác azt mondta, hogy nem szeretné tönkretenni a barátságukat ezzel. Tudtam, hogy nagyon megbántotta vele a barátnőmet, próbálta titkolni, de én túlságosan ismertem Ashleyt. Lehet, hogy rájött, hogy rosszul gondolja, ki tudja? Nem is érdekelt, hisz a barátnőm boldog, nem akarom elrontani a kedvét.
-Tényleeeeg? Ez szupeeer! Mikor? És hova mentek?-kérdeztem izgatottan.
-Ma együtt megyünk Ryanhez.
-Ez tényleg csúcs, Ash!
-Igen, de akkor nem tudunk együtt menni.-szomorodott el.
-Ez ne érdekeljen, felhívom Aaront, hogy jöjjön el értem.-nyugtattam meg, és láttam, hogy milyen boldog lett.
-De ugye nem baj? Nem haragszol?
-Dehogy haragszom, inkább örülök, hogy végre együtt vagytok, és most mesélj el mindent.
-Köszönöm.-és ismét a nyakamba ugrott.
Úgy tett, ahogy kértem, elmesélt mindent részletesen. Igen, ez az én Ashley-em. Minden lélegzetvételről beszámolt. Elmondta, hogy milyen aranyos volt, hazakísérte, de előtte meghívta egy forrócsokira, beszélgettek, és rájött Sam, hogy halálosan szerelmes Ash-be. Mikor befejezte az élménybeszámolót, és látta, hogy tényleg örülök, hogy összejöttek Sammel, megkértem, hogy telefonálhassak Aaronnak, hogy jöjjön el értem, és együtt menjünk a buliba. Negyed 7-re itt lesz értem, Sam pedig fél 7-kor jön Ashleyért. Még volt egy csomó időnk, így ki is használtuk. Kifestettük a körmünket -Ashley anyja manikűrös volt, így volt egy csomó körömlakkjuk, kölcsön vettünk néhányat. Aztán sminkeltünk, és közben folyamatosan nevettünk. Ashley volt a legjobb barátnőm Annie mellett. Gyorsan eltelt az idő. Sajnos. Ha tudtam volna, hogy mi következik ezután, azt kívántam volna, hogy soha ne érjen véget ez a néhány óra...
Csengetett Aaron, kirohantam hozzá, a nyakába ugrottam, megcsókoltam. Hosszan és érzékien. Beletúrtam sötét barna hajába, és két perc után zihálva váltunk szét.
-Szia, Baby, mi újság?-kérdezte vigyorogva.
-Nagyon hiányoztál.
-Te is nekem, el sem tudod hinni, hogy mennyire.
-Reméltem is. Gyere, köszönjünk el Ashleytől.
-Okés.-ezzel berohantunk, és megbeszéltük a barátnőmmel, hogy ott találkozunk. Sok szerencsét kívántam neki Samhez, és kirohantunk, felültünk Aaron Harleyára, amit az apjától kapott születésnapjára. Mindig két bukósisak volt nála, egy fekete, ami az övé volt, és egy rózsaszín, amire rá volt írva, hogy "Izzy", ezt kaptam tőle szülinapomra. Feltettük a bukósisakokat, és elindultunk a Marelyn Café-ba. Ez egy közeli kávézó volt, a törzshelyünk. Itt találkoztam először Aaronnal három hónapja. Nagyon szerettem ezt a helyet. Beértünk, megkérdezte mit kérek, és szinte automatikusan azt feleltem, hogy epresturmixot, ugyanis épp azt ittam, mikor megismerkedtünk.
-Kérsz valami sütit?
-Csokis szeletet.
-Rendben, akkor két eperturmix, egy csokis szelet, és egy fekete erdő.
-Üljetek le, majd kiviszem.
-Rendben, köszönjük.
-Min gondolkozol ennyire, Izzy?-kérdezte nevetve.
-Csak azon, hogy mennyire szeretlek.-és tényleg nagyon szerettem.
-Akkor jó. Én is nagyon szeretlek.-odahajolt, és megcsókolt.
Jött Hugh, a pincérsrác, és letette elénk a sütiket és a turmixokat.
-Köszönjük-feleltük egyszerre.
Megettük a sütit, fizettünk, és elindultunk a bányatóhoz. Ahogy közeledtünk, egyre rosszabb érzés kerített hatalmába, egyre furábban éreztem magam. Aaron megállt, és várta, hogy leszálljak, de én nem tudtam megmozdulni. Féltem. Nem tudtam mitől, de féltem.
-Izzy, jól vagy?-aggódott a barátom, de nem tudtam válaszolni neki.
-Bella, minden rendben?-még mindig nem engedtem el a derekát, sőt, egyre jobban szorítottam, muszáj volt éreznem a közelségét.
-Isabella, kérlek, válaszolj. Kezdek nagyon aggódni!
Én azonban még mindig a semmit bámultam. Ekkor lefejtette a kezemet a derekáról, leszállt a motorról, levett engem is, letámasztotta a Harleyt, és közelebb húzott magához. Nem volt nehéz, amúgy is teljes erőmmel kapaszkodtam bele. Valami nagyon rosszat éreztem. Ekkor odajött hozzánk Ashley, és megkérdezte Aaront, hogy mi a bajom, de ő sem tudta, és én sem. Barátnőm belém kapaszkodott, és elkezdett rángatni.
-Isabella, jól vagy?! Válaszolj! Mi a baj?-kérlelt zokogva.
Lassan odafordultam hozzá, és csak ekkor vettem észre, hogy sírok.
-Nem tudom.-feleltem halkan.
-Nagyon rossz érzésem van reggel óta, és egyre csak rosszabb lesz.
-Haza szeretnél menni?-kérdezte Aaron.
-Nem, jól vagyok.
Haza kellett volna mennem, menekülnöm kellett volna, de nem tettem, ott maradtam. Hülye voltam.
-Biztos?-aggódott tovább.
-Persze.-feleltem, és próbáltam mosolyogni, de csak egy grimaszra futotta.
-Gyere, mosakodj meg-fogta meg a kezemet Ashley.
Elkergettem a rossz gondolatokat, ittam pár kortyot, és megpróbáltam jól érezni magam. Az a szörnyű, fojtogató érzés minden hova elkísért aznap, de nem törődtem vele. Megpróbáltam jól érezni magam, de nem nagyon sikerült, több okból kifolyólag. A) Aaron két percenként megkérdezte, hogy mi a bajom, és hogy jól vagyok-e. B) Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy valami rossz fog történni. Megpróbáltam természetesen viselkedni, és Aaront is meggyőzni, hogy minden rendben, igaz én sem hittem el. Megpróbáltam természetesen viselkedni táncoltam, ettem -volt egy csomó kaja: ropi, keksz, süti, meg egy csomó minden.- Ital is volt, természetesen, és meg voltam róla győződve, hogy mindet meg kell kóstolnom, és titkon azt reméltem, hogy ezektől majd elmúlik ez a hülye érzésem. Ittam Sex on the beach-et, Whiskeyt, Unicumot, pezsgőt, Brandyt, és még ki tudja, hogy mit. Egyre jobban be voltam állva, Aaron egyre jobban aggódott értem, és ezt szóvá is tette. Nekem pedig nem volt önkontrollom, és szóvá tettem, hogy mit gondolok, kit féltsen. Nagyon összevesztünk, és elindultam gyalog haza, az erdőn át. Aaron utánam jött, hallottam a hangját, azt, hogy kétségbeesetten kiabálja a nevem, de nem reagáltam. Egyre mélyebbre mentem az erdőben, rengetegszer elestem, hangosan szitkozódtam. Egyszer csak hangokat hallottam. Léptek zaját. Hátra néztem, de csak egy árnyékot láttam, és hátra szóltam: "Aaron, mondtam, hogy tűnj el, hagyj engem békén, tudok magamra vigy...." több hang nem jött ki a torkomon, ugyanis az árnyék egy fél szívdobbanásnyi idő alatt mellettem termett, rám vetette magát...

1. előfejezet

Hát.. itt az előfeji. Remélem tetszeni fog. Sietek a kövivel, várom a komikat:P :)

A nevem Isabella Burgess.
Németországban, Potsdamban éltem a szüleimmel, és testvéreimmel, Alannal és Annie-vel. Másodikos voltam az Einstein Gimnáziumban, sok barátom volt, és egy aranyos pasim, három hónapig jártunk, és akivel imádtuk egymást, a neve Aaron Nathan volt.
A szurkolócsapat tagja voltam, balettoztam, fuvoláztam, imádtam bulizni, a barátaimmal lenni, egyszóval imádtam élni, mindig csináltam valamit, sosem unatkoztam. Szabadidőmben úsztam, és lovagoltam. A szüleimmel jól megvoltunk, nagyon jó életet teremtettek nekem és a testvéreimnek, rengeteget dolgoztak, de amikor csak tehették velünk voltak. Az életem tökéletes volt, mígnem egy márciusi napon minden megváltozott...