3. Semmi nem jó

Itt az új feji^^ Remélem tetszeni fog:P Várom a komikat :) Most nem leszek egy darabig, mert nyaralni megyek^^ (Blanka várlak Bogláron(L)) Ez a feji jó hosszú lett^^ Nem tudtam abbahagyni:P



Rám vetette magát a szörnyeteg. Ajkát a nyaki ütőeremhez tapasztotta, és szívni kezdte a véremet. Szörnyű érzés volt. Rögtön kijózanodtam. Tudtam -legalábbis akkor ezt gondoltam-, hogy a lény, a vérszívó meg fog ölni. Itt a vég-gondoltam. Még utoljára annyit mondtam: "Szeretlek, Aaron, kérlek, bocsáss meg." Üvölteni akartam, de csak suttogásig jutottam. Rettentő volt, éreztem, hogy ez a valami hogyan szívja ki belőlem a vért, ezáltal az életet is, az utolsó cseppig. Ahogy fogyott a vérem, úgy fogyott belőlem az élet is. Féltem. Nagyon féltem. Mikor a szívem már az utolsó dobbanásához közeledett, a szörnyeteg lerepült rólam. Meg voltam győződve, hogy halott vagyok. Bárcsak meghaltam volna. Jobb lett volna. Vagy legalábbis könnyebb. Valaki a kezébe vett, és rohanni, sőt suhanni kezdett velem. Éreztem a levegő áramlását körülöttünk. Nem tudtam kinyitni a szemem, így nem tudtam, hogy hol vagyok. Egyszer csak megálltunk. A földön landoltam. Hideg és kemény helyre tett le a megmentőm. Ám amikor földet értem, rögtön fájdalom hasított a szívembe, és ez csak terjedt, míg a testem minden porcikájába el nem ért. Szenvedtem, fájt mindenem, de nem tudtam se megmozdulni, se beszélni.
-Sajnálom. Elkéstem. Ennek nem így kellett volna történnie, de nem tudtam már mit tenni. Sajnálom. Bocsánat.-kántálta az angyalhangú idegen. -A nevem Tom. Thomas Madison. Én egy vámpír vagyok, és most már te is. Vagyis leszel. De majd ha átváltoztál mindent elmesélek.-folytatta, hangja szánakozó volt.
MICSODAA??? ÉN?? VÁMPÍR??? Nanee vámpírok nem léteznek.-akartam válaszolni, de a fájdalomtól megszólalni sem bírtam. Ez az érzés semmihez nem hasonlítható. Nem olyan, mint egy fejfájás, vagy egyéb fájdalom. Ez annál sokkal rosszabb volt. Nem tudtam megmozdulni. Testem merev volt, miközben belül semmihez sem hasonlítható fájdalom kínzott. Egy idő után belső fájdalmam szűnni kezdett, azonban mozdulni még mindig nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mióta fekhettem ott, mire ez a szörnyű érzés teljesen megszűnt, és elernyedt tagjaimat újra meg tudtam mozdítani. Fokozatosan tértem magamhoz. Először a szememet nyitottam ki, aztán beszélni tudtam, majd az ujjaimat mozgattam, így nyertem vissza önmagam. Az tűnt fel legelőször, hogy nagyon tisztán láttam, pedig sötét volt. Körbenéztem, és rájöttem, hogy egy bányában vagyok.
Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Sötét volt, mégis tisztán láttam. Minden porszemet tisztán érzékeltem, a fejem felett lévő sáros plafont tökéletesen ki tudta venni "új" szemem. Mindent. Rájöttem, hogy nem csak a látásom lett élesebb, hanem a hallásom is. Valaki ül mellettem nagyjából másfél méterre. A légzése egyenletes.
-Segítség!-üvöltöttem, mikor rájöttem, hogy megint tudok beszélni.
-Nyugalom, semmi baj. A nevem Tom. Nem akarlak bántani.-nézett rám az ismeretlen srác . Majd a kintről beszűrődött zajokra figyeltem. Körülbelül öten a közelben a nevemet kiabálták. Az egyiket megismertem. Aaron. A hangja fáradt volt, és zokogott. "Itt vagyok, szerelmem."-akartam neki visszakiabálni, de valószínűleg nem lett volna bölcs döntés, ha igaz, amit Tom mondott. Aztán autók zajára lettem figyelmes. Hallottam, ahogy a távolban a kerekek hogyan csikorognak a nedves talajon. Mindent tisztán hallottam és láttam.
-Mi történt?-kérdeztem.
-Megtámadott egy vámpír.-suttogta.
-Tessék?? Vámpírok nem is léteznek. Most csak viccelsz. Ez egy nagyon ízléstelen poén. És most légy szíves, és mondd el az igazat.
-Ez az igazság. Sajnálom.-felelte, miközben lesütötte a szemét.
-Kizárt!!-üvöltöztem teljesen kikelve önmagamból.-Ez csak egy rossz álom. Hamarosan fel fogok ébredni.-próbáltam magamnak bemesélni, de a lelkem mélyén én is tudtam, hogy ez nem igaz. Közben a görcsbe rándult izmaim ellazultak, és újra tudtam mozogni. Felemeltem az egyik kezemet, és megfogom vele a másikat. Olyan volt, mint egy szikla selyemmel beborítva. Furcsa érzés.
-Figyelj, mindent elmagyarázok, amint újra önmagad leszel.
-Ha igazat mondtál, akkor én már soha nem leszek önmagam-feleltem szomorúan. Szépen lassan az egész testemből eltűnt a merevség, így fel tudtam állni, ekkor odajött mellém Tom, megfogta a kezemet:
-Hadd segítsek.-mosolygott kedvesen, amitől rögtön zavarba jöttem.
-Köszönöm-feleltem, és elpirultam.
Szemügyre vettem közelebbről. Annyira jól nézett ki. Maga volt a megtestesült Adonis. Jézusom, nézhet ki így egy ember? Nem gondolhatok ilyesmikre, nekem van barátom. De akkor is. Kizárt, hogy közönséges halandó legyen. Ennyire senki nem lehet... szexi.
-Igazat mondtam.
-Tessék?-rántott ki elmélkedésemből.
-Vámpírok vagyunk.
-Mi történt?-kezdtem elhinni amit mond, ugyanis egy ember nem lehet ennyire gyönyörű. Jobban szemügyre vettem. Bőre hófehér, szeme arany színű volt. Természetfeletti. Gyönyörű. Nem. A gyönyörű kicsit sem fedi a valóságot. Inkább hasonlított egy istenre, mint emberre. -Megtámadott téged egy vámpír, megharapott, de nem volt ideje teljesen kiszívni belőled az összes véredet, mert leszedtem rólad, és megöltem. Nyugi, most már nem bánthat.-mosolygott bátorítóan.-Megöltem, aztán visszamentem hozzád, idehoztalak, láttam, hogy nem tudom kiszívni a mérget, így átváltoztál.
Hallgattam amit mond, próbáltam felfogni, de sehogy sem tudtam visszaemlékezni a történtekre. Egy vámpírnak vannak feladatai? Embereket kell ölnöm mostantól? Csak azt ne! Legyet sem tudnék leütni, nem hogy kiszívni egy ember vérét, és ezáltal az életét.
-Ami azt illeti... egy vámpírnak nincsenek különlegesebb... feladatai. A másik kérdésedre azt tudom mondani, hogy nem feltétlen kell embereket ölnöd. Én sem ö...
-Állj! Azt mondtad, hogy az előző kérdésemre. Meg sem szólaltam. Ezekre csak gondoltam. Te... gondolatolvasó vagy?
-Én? Nem. Vagyis eddig nem voltam az. Ebben biztos vagyok.-felelte tétován.
-De akkor hogyan tudtál válaszolni azokra a kérdésekre, amiket nem is mondtam ki hangosan? -Fogalmam sincs. Olyan volt, mintha beszéltél volna.
-Nem értem. Fordult már ilyen veled elő?
-Nem, nem igazán. Sőt soha. Ilyenről még nem is hallottam létezésem során.
Létezése során? Vajon mióta vámpír?
-128 éve.-felelte ismét ki nem mondott kérdésemre.
-Én...én...én.. most sem szólaltam meg.-dadogtam.
-De én hallottam. Azt kérdezted, hogy mióta vagyok vámpír.-felelte higgadtan.
-Igen, de csak gondolatban. Nem beszéltem. Komolyan.
Ebből még bajok lesznek, ha hallja a gondolataimat. Felnéztem rá, és észrevettem, hogy nagyon koncentrál. Vajon mire?
-Mit mire?
-Te tényleg hallod a gondolataimat?
-Ezek szerint csak a kérdéseidet. Mert csak annyit hallottam, hogy "vajon mire?" és feltételezem, volt előzménye is.-mosolyodott el a végére.
Micsoda megkönnyebbülés. Az elég nagy szívás lett volna, ha hallja, hogy mit gondolok róla. Nekem barátom van, akivel imádjuk egymást. Nem fantáziálgathatok egy idegenről. Mikor mehetek vissza Aaronhoz és a családomhoz? Biztos nagyon aggódnak. Tom lesütötte a szemét. -Hallottad amit gondoltam, igaz?
-Igen.
-Mennyit hallottál?
-Csak egy kérdést. Aaron a barátod?
-Igen.-suttogtam.-Mikor mehetek vissza a családomhoz? Szerintem már nagyon aggódnak. -Attól tartok soha nem mehetsz vissza hozzájuk.
-De hát miért nem mehetek vissza a családomhoz?
-Mert te már vámpír vagy, és félő, hogy megölnéd őket. Ja, és nem mellesleg ők nem is tudhatnak arról, hogy te mi vagy.
Nem tudhatják? De akkor hogy...?
-Velem kell maradnod. Vagyis választhatsz mást is... aki olyan, mint mi... ha nem szeretnél velem maradni.
16 évesen vége az életemnek? Nem mehetek többé emberek közé?
-De mehetsz. Csak senkinek nem mondhatod el az igazságot.
-Mehetek emberek közé, de nem lehetek a családommal?
-Pontosan. Ez túl veszélyes lenne számukra. És számodra is.
-Mióta vagyunk itt?
-Két napja.
-Már biztos, hogy keresnek.
-Igen, és a nyomodban vannak, tehát ha úgy döntesz, hogy velem maradsz, akkor indulnunk kellene.
-El sem köszönhetek tőlük?-kérdeztem szomorúan.
-Attól tartok nem. Rá akarnának beszélni, hogy maradj, azt meg nem lehet érthető okok miatt. Sajnálom.
Őszinte volt, és tudtam, hogy igaza van. El kell innen tűnnöm. El kell felejtenem a családomat, a barátaimat, és az egész emberi életemet. Szomorú voltam. És rettenetesen gyötört a lelkiismeret, sőt, mind a mai napig gyötör. Ez a történt-ha jobban belegondolunk- tele van "ha"-val. Mi lett volna, ha reggel otthon maradok? Valószínűleg semmi, mert nem lett volna okom maradni, kivéve a rossz érzést, ami kerülgetett, de sosem voltam babonás... Mi lett volna, ha sírógörcsöm után Aaron hazavisz? Bizonyára otthon ülnénk a kanapénkon, és smárolnánk. Erre a gondolatra összeszorult a gyomrom. Soha többé nem csókolhatom meg az életem értelmét. Vagy mi lett volna, ha nem veszünk össze a pasimmal? Tuti, hogy akkor minden rendben lett volna, nem történt volna meg ez a "baleset". Sosem hoztam racionális döntéseket, kár azon rágódnom, hogy mi lett volna, ha... Biztos voltam benne, hogy hallotta az összes kérdést a fejemben, de nem válaszolt, tudta, hogy nem várok választ.
-Indulhatunk?-kérdeztem összeszorított fogakkal, és megpróbáltam elfojtani a könnyeimet. -Szerintem várjuk meg míg besötétedik. Előnyösebb. Különben is... már alkonyodik. Nem kell sokáig maradnunk.
-Rendben. Köszönök mindent.
-Ugyan. Mit köszönsz? Nem tettem semmit.
-Dehogynem, megmentetted az életemet.-ekkor már leplezetlenül zokogtam.
Felpattant, és negyed másodperc alatt ott termett mellettem és megölelt. Jólesett. baráti ölelés volt. Tudtam, hogy innentől kezdve sok időt fogunk együtt tölteni. Nem tudok még pasiként gondolni rá, túl korai lenne. Egyelőre barátra van szükségem, és ezt Tom is pontosan tudta. Nem tudom, hogy meddig állhattunk ott, miközben az ingét markoltam, és közben bőgtem, de egyszer megszólalt:
-Szerintem indulhatunk, elég sötét van. Jobban vagy?
-Igen, köszönöm, mehetünk.
Ez volt a végszó. Szépen lassan elindultunk a kijárat felé. Ugye most nem fog szélsebesen elfutni? -Te is tudsz olyan gyorsan futni, sőt, gyorsabban is, mert te még újszülött vagy-válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
-Biztos?-hitetlenkedtem.
-Persze, na gyere, de ne hagyj itt. Útközben vadászunk is, rendben?
-Én nem tudok vadászni.
-Dehogynem. Ösztönös, hidd el.
-De én nem akarok embereket ölni.
-Én sem. És nem is teszem, ugyanis csak állatokra vadászom.
Nem kérdezősködtem tovább, hanem elindultam, és láttam, hogy utánam jön. Elkezdtünk rohanni. Igaza volt. Gyorsabban futottam, mint ő. Csak néztem, hogy rohannak mellettünk a fák. Megdöbbentő volt... és ironikus.
-Na? Hogy tetszik?
-Irtó izgi. Nagyon jó érzés. Valahogy... mintha megnyugtatna.
Elmosolyodott.
-Nem akarsz vadászni?
-De. Hogy kell?-néztem rá kíváncsian.
-Igazán egyszerű. Csukd be a szemed, és szagolj bele a levegőbe.
Úgy tettem, ahogy kért.
-Mit érzel?
Rengeteg mindent éreztem egyszerre...